Álmomban Bhutánban ébredtem c. könyv

„A boldogság helyhez kötött” – állítja Bhután turisztikai szlogenje, és természetesen azt sugallja, hogy ez a hely nem más, mint Bhután. A vonzó reklám ellenére kevesen tudják a Bhutáni Királyságot elhelyezni a térképen. Az elzártság, a távolság és a turistákat érintő magas napidíj miatt még kevesebben jártak ott. Pedig csodálatos és különleges ez a szerethető kis ország, a Himalája lejtőin, beszorítva a két óriás: Kína és India közé. A szinte érintetlen természet itt éppúgy jelent hófehér gleccsereket, tiszta vizű rohanó folyókat és a világ legmagasabb meghódítatlan hegycsúcsait, mint kedvező klímájú, termékeny völgyeket, több ezer növény- és állatfajt, szubtrópusi dzsungelt. Az idetévedt szerencsés utazót emellett egy meglepő és veszélyes repülőtér, impozáns kolostorerődök, több ezer buddhista kegyhely, évszázados hagyományokat őrző apró települések, kedves és tiszteletreméltó emberek, és a magyar ízlésnek is igen csípős csilipaprikás ételek várják. És mindehhez valami furcsa elnevezésű fejlesztési politika: a Bruttó Nemzeti Boldogság.

A 780 ezer bhutáni megközelítőleg fél magyarországnyi, nagyon eltérő magasságú és klímájú területen él, és közel húsz nyelven beszél. Az Ázsiában szokatlanul gyéren lakott ország 70%-át erdő borítja, amely olyan különleges és védett állatoknak ad otthont, mint a hópárduc, a vörös panda és a bengáli tigris. Az ország évszázadokig szinte teljesen el volt zárva a külvilágtól, még az angolok sem tudták gyarmatosítani, így nagyrészt kimaradt a 20. század radikális gazdasági és társadalmi változásaiból. A királyságban az 1950-es években még feudális viszonyok uralkodtak. Nem volt modern ipar, aszfaltúthálózat, közoktatási rendszer, papírpénz, és a lakosság túlnyomó része távoli, elzárt kistelepüléseken, elektromos áram nélkül, robot és terményadó sújtotta, analfabéta földművesként élt. Csak 1999-ben vezették be az internetet és a televíziót, 2008-ban a parlamentáris demokráciát, s ezek a változások a sikeres közoktatási rendszerrel, az angol nyelv elterjedésével és a gyors városfejlődéssel fenekestül forgatták fel Bhután tradicionális társadalmát.

Sokan Bhutánt a boldogsággal, a sosem volt érintetlen, ideális és harmonikus buddhista királysággal azonosítják. Képzeletükben ez az ország az utolsó Sangri-la, a tökéletes himalájai paradicsom, ahol az ember önmagára és lelki békére lelhet. Ezt az érzetet táplálja az a tény, hogy Bhután a világ egyetlen országa, amelynek királya és kormánya – az alkotmányban is deklaráltan – azért dolgozik, hogy a bhutáni emberek boldogok, illetve még boldogabbak legyenek. Az általuk kialakított Bruttó Nemzeti Boldogság koncepció lényege, hogy egy ország fejlődése nem csak anyagi javakban, termelésben és fogyasztásban, azaz nem csak a GDP-mutatóval mérhető.

Az ország sok más szempontból is figyelemreméltó hely. Bhután a tibeti eredetű vadzsrajána, avagy tantrikus buddhizmus egyik utolsó mentsvára, olyan meseszerű, ködbe burkolódzó zarándokhelyekkel, mint a 3100 méter magasan „égi hajszálakon függő” Tigrisfészek Kolostor. A kormányhivatalokban, az iskolákban és a kolostorokban a helyieknek kötelező a nemzeti viselet: férfiaknak a kimonószerű gho, nőknek pedig az elegáns kira. Az ingyenes egészségügyi rendszerben pedig egymás mellett él a modern nyugati típusú és az évszázados tapasztalatokon alapuló helyi természetgyógyászat. Mindezt tovább fűszerezi, hogy a mindenütt szabadon növő tudatmódosító kendert a közelmúltig csak az étvágytalan disznók etetésére használták, és a gonosz szellemeket házakra festett embernagyságú falloszokkal tartják távol.

Bhután 1907 óta királyság és 2008 óta alkotmányos monarchia. Az ország jelenlegi, sorban az ötödik, királya a harmincas éveiben járó Jigme Khesar Namgyel Wangchuck, akinek javára apja önként lemondott a trónról és aki néhány éve elvette élete szerelmét a Druk Air légitársaság egyik pilótájának a lányát. A hazájukban és külföldön egyaránt népszerű ifjú pár 2011-ben Londonban személyesen üdvözölte a Magyar–Bhutáni Baráti Társaság megalakulását."